2017. szeptember 25., hétfő

Az “örök izbeglicák” – Gondolatok a szerbiai menekültek máig tartó pénzeléséről

 

Szinte havonta akad olyan hír a szerbiai médiában, ami arról tudósít, hogy épp hány millióval támogatták meg az immár 25 éve menekült szerbek és koszovói cigányok boldogulását a Délvidéken.

Hol az önkormányzatok különítenek el erre pénzt a szűkös költségvetésükből, máskor a tartományi forrásokat használják fel, de a köztársasági alapok is igen bőkezűek, amikor menekülteket kell megsegíteni.
Legutóbb épp a vajdasági tartományi képviselőház 24 millió dinár értékben segítette meg a szerb családokat. Ezúttal különböző délvidéki falvakban 12 házat vásároltak, illetve másik 23 családot építkezési anyaggal segítettek. Igor Mirović tartományi kormányelnök a pályázat győzteseinek kihirdetése után arról is beszélt, hogy még rengeteg a munka, hiszen legalább 28 ezer olyan menekült személyt tartanak nyilván Délvidék területén, akiken segíteniük kell még.
boszniai és horvátországi menekültek mellett folyamatosan támogatják a Koszóvóról elüldözött és leginkább Szerbia déli részein ragadt, magukat askhálinak valló muszlim cigányok Délvidékre való széttelepítését. Valamint a nyugat-európai országok civil szervezetei, alapítványai, sőt Németország esetében még az állami szervek is forrásokat mozgatnak meg, hogy hazatoloncolják a szociális rendszerükön élősködő, szintén főleg koszovói cigány családokat. A hazatoloncolások még inkább felgyorsultak a migránsválság óta, mivel szűkebb lett a hely az illegálisan ott élők számára.
Míg ők jönnek, hozzák őket és pénzel paripával segítik a megmaradásukat a Délvidéken, addig mi minden szinten hátrányos helyzetből indulunk. Aki szerint ez nem így van, az menjen be bármely délvidéki község önkormányzatába és nézze meg, hogy a népesség arányaihoz képest kik dolgoznak többen a közigazgatásban, a délvidéki magyarok vagy menekültek? Megszokott jelenség, hogy a hivatalban, rendőrnek, vagy más fotelben pöffeszkedőnek kapásból dobar dan-t köszönünk, a határban gürcölőknek meg jónapot-ot.

Ők pénzt kapnak, mert menekültek, mi meg semmit, mert maradtunk

Délvidéki magyarként azért keserű pirula számunkra a kialakult támogatási politika, mert miközben negyed évszázaddal a szerb menekülthullám után a köztársaság, a tartomány és az önkormányzatok is óriási pénzeket fektetnek abba, hogy a menekültek otthonra találjanak Délvidéken, aközben párhuzamosan a délvidéki magyarság tömegével kényszerül kivándorolni.
Pedig a kettőnk helyzete nagyon is egyforma, csak annyi a különbség, hogy a szerb menekültek épp azt a kisebbségi létet nem voltak hajlandóak felvállalni, amikor szülőföldjük egy másik ország részévé vált, amiben mi délvidéki magyarok 1918 és Trianon óta élünk. 
És közben volt itt országhatárátszabás, király diktatúra, világháborúk, etnikai tisztogatások, egypártrendszer és diktatúra, kínáltak szendviccsel, voltunk golyófogók és utcai bokszzsákok és mégis itt vagyunk még pár ezren.
Jelenleg azonban sokan olyanok, akiknek több generációnyi ősük sírboltja található meg a temetőkben, most a megélhetés és otthonteremtés miatt kényszerülnek külföldre. Addig azok, akik gyermekkorukban még a térképen sem tudták volna megmutatni hol van Vajdaság, azok most évről-évre hatalmas támogatásokat kapnak, házvásárlásra, felújításra gazdaságfejlesztésre.
Nem az a baj, hogy támogatják és segítik őket, hanem az elosztás egyszerűen nem fair és teljesen igazságtalan. 
Közben pedig azt halljuk, hogy sosem voltak még ilyen jók a kapcsolatok. Mondjuk egyre kevesebben maradunk itthon, akivel egyáltalán össze lehetne veszni…
A délvidéki magyar embernek lassan az az érzése támad, mintha csak észak-amerikai őslakosok lennénk, akiket saját földjén trianoni rezervátumokba kényszerítettek, csakhogy lassan már ezt a talpalatnyi földet is kirántják a lábunk alól, ami megmaradt. Mi pedig mindezt csak a békepipát füstölve tűrjük, amíg végül igazán meg nem szívjuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése