2013. december 3., kedd

Nem ünnep, gyásznap volt a húsvét…



Azt hiszem, a Szedlár Rudolf csantavéri helytörténet-kutatóval való beszélgetésemre tökéletesen ráillik az egyik régi kedvenc bölcseletem, amely szerint a magyar ember szereti keresni az igazságot, csak éppen nem szereti megtalálni. Ugyanis amikor elkezdte feltérképezni, hogy milyen események történtek az 1940-es években a szülőfalunkban, akkor még nem sejthette, hogy mit fog találni, ő maga sem gondolta, hogy hová fog eljutni.

Többször beszéltünk már arról, hogy van egy majdnem teljesen kész anyagod: személyes történetekkel, nevekkel, levéltári dokumentumokkal, ami publikálásra vár. Te viszont belevetetted magad a képzőművészetbe. A festészetnek élsz…

 – Kb. 2000 óta foglalkoztam a témával. Úgy gondolom, hogy amit fel lehetett kutatni, azt én feltártam. Egy éve azonban hozzá se nyúltam az anyaghoz, bedobtam a szekrény egyik sarkába, és csak most kerestem elő, hogy jöttél.  Elment a kedvem az egésztől, megkeseredtem, elegem lett. Tudod te is, hogy túl vagyok néhány komoly betegségen, és könnyen meglehet, hogy már csak 5-6 év van hátra az életemből. Ezt az időszakot nem szeretném haszontalan dolgokkal tölteni el – hazugsággyártással, mellébeszéléssel, értelmetlen viaskodással. Nem akarok a történészekkel meg a kollégáimmal, a téma civil kutatóival végeláthatatlan vitákat folytatni egy úgymond „felsőbbrendű hazugság” elkendőzése érdekében. (Ha már a meztelen igazságot nem mondhatjuk ki.) Ahogyan a helybelieket sem szeretném a felderített „családi titkok” közreadásával összeveszíteni. És persze ezt a véresen komoly történetet sem akarnám elbulvárosítani. Így jobb, ha hallgatok.

Sok munkád van benne. Miért nem akarod mégsem nyilvánosságra hozni, megjelentetni?

 – Sokat tépelődtem emiatt. Senkinek sem tetszene, senkinek sem tenne jót. A mostani politikai vezetés nem ilyen történésekről szeretne hallani. Támadások érnének engem is, a családomat is. A két sokat vitatott időszak (1941 és 1944/45) kapcsán olyan eseményeket, történéseket tártam fel, amelyekkel aligha lehetne dicsekedni. A Csantavéren és környékünkön kivégzett emberek túlnyomó többsége nem nemzeti, faji vagy ideológiai alapon elkövetett atrocitásoknak esett áldozatául. Az ilyen történetek viszont nem kívánkoznak a kirakatba. Ezért megy is vissza az iratgyűjtemény a szekrénybe… Ebben a döntésemben megerősített az is, hogy 2011. március 25-én részt vettem egy budapesti tanácskozáson, és amikor elmondtam a beszédemet, Glatz Ferenc akadémikus odajött hozzám, és a következőket mondta: „Te most jól ránk húztad a vizes lepedőt!” Nem húztam én senkire semmit, csak föltártam az igazságot.

Van egy ide passzoló kedvenc idézetem is: „Az igazságot soha sem lehet olyan mélyen eltemetni, hogy ne lehessen kiásni.” Azt akarod ezzel mondani, hogy a csantavérieknek nem amiatt kellett meghalniuk, hogy mélységes magyar érzelmű emberek voltak, hanem azért, mert embernek voltak hitványak?

– Pontosan. Viszont ezt sem hallgathatjuk el. Be kell vallani a múltat, ez is része az életünknek, tetszik ez nekünk vagy sem. Ezért azt gondolom, hogy tárgyilagosan kell ezzel a témával foglalkozni. Nem bölcs dolog egyes áldozatokat kiemelni és úgymond favorizálni, mások fölé helyezni – pusztán a kor követelményeinek engedve. 

Az általad elmondottakból számomra az cseng ki, hogy ez a társadalom még nem elég érett a szembenézésre.

– Lehet így is mondani. Mire a kutatásaimnak a végére értem, kifordult a számból ez a magyar politika. A magyarok mindig csak akkor érezték magukat erősnek, ha állt mögöttük valaki. Vagy Amerika, vagy a Szovjetunió vagy a Német Birodalom. Ne értsd félre, én nem a szerbeket védem, hanem a magyarokat ostorozom. Ez a nép annyiszor ráfizetett már a meggondolatlan és kényszerű határtologatásra, és nagyon megszenvedte ezeket a döntéseket, ezért nem lenne szabad felelőtlenül játszadozni vele. Amikor elkezdtem felgöngyölíteni ezeket a történeteket, akkor nem pusztán maguk az események érdekeltek, hanem az is, hogy mi állhatott a hátterükben. Például: 1941-ben a bevonuló magyarok miért viselkedtek úgy, mint ha fogalmuk sem lett volna arról, hogy kik is élnek ezen a tájon. Csak egy példa: a rokonaim mesélték az esetet, ami az egyik vendéglőben történt. Éppen ebédeltek az emberek, amikor betért egy magyar katonatiszt, és dölyfösen megjegyezte: „Ha maguk itt ilyen fehér kenyeret esznek, akkor adjanak hálát a dobrovác Istenüknek, mert ezután nem fognak!” (Így is lett.) Aztán a Magyarországról ide irányított tisztségviselők, tanítók, közalkalmazottak és a csendőrség is nagyon türelmetlenül viselkedett és lekezelően bánt a helybeliekkel. Lecsetnikezték a lakosságot, gyerekeket buktattak meg az iskolában a rossz helyesírásuk miatt, és az esetükben nem vették figyelembe azt, hogy korábban szerb tannyelvű iskolába járatták őket. Azokat pedig, akik 1918 után települtek ide, mind egy szálig kisöprötték… Emlékszem, a délvidéki véres események egyik szakértője egyszer kijelentette, hogy az volt a legszebb nap az életében, amikor bejöttek a magyarok. A csantavériek életében az gyásznap volt, mert bennünket akkor öltek. Egy helyütt le is írtam, hogy „Nem vonom kétségbe, hogy valakinek életre szóló, felemelő élmény volt a Magyar Hadsereg bevonulása, de Csantavéren ez a bevonulás bizony tragédiába torkollott.”

Ez azt jelenti, hogy magyarok öltek magyarokat?

 – Számtalan ilyen eset volt. Akármilyen rendezvényt tartottak a faluban 41 és 44 között, az mind egy szálig megrendezett volt. Fölvonulásos, zászlós… A korabeli képekből ítélve (fényképész a mesterségem) jó volt az, szép volt az, de az emberek nem igen mentek el az ilyen ünnepségekre. Nem lehet tehát egyértelműen azt állítani, hogy az úgynevezett megtorlás idején azokat a túlbuzgó magyarokat szedték össze és ölték meg, akik az ilyen ünnepi helyszíneken megjelentek, és ha kellett, ha nem, magyarkodtak. Mert ha ilyen szempontok alapján válogattak volna, akkor az iparos dalárdát egy szálig leölhették volna, hiszen ők minden rendezvényen ott voltak, a kezükben tartották a magyar zászlót, énekelték a magyar himnuszt, mégsem esett bántódásuk. Ezért rá kellett jönnöm, hogy valamilyen más szempont, motiváció, vagy ha úgy tetszik, másfajta „bűnök” miatt kellett meghalniuk azoknak, akiket szó szerint kivégeztek. Személyes okok is közrejátszottak, valaki valakinek éppen a haragosa volt, valamiféle személyes sértettség, személyes bosszú, leszámolás állhatott a háttérben.

Hány áldozatnak sikerült a nyomára bukkannod?

 – 1941. április 13-án, húsvétvasárnap, a bevonuló Magyar Hadsereg alakulatai 20 csantavéri és 10 újzsedniki polgár legyilkolásával gyászba borították a feltámadás ünnepnapját. A csantavériek között a legtöbb (15) magyar nemzetiségű volt. Meg volt közöttük 3 szerb, 1 szerb-magyar és 1 horvát-bunyevác. Újzsedniken, amely közigazgatásilag akkor Csantavérhez tartozott, 8 szerbet és 2 horvátot végeztek ki. A 30 áldozat között 4 nő volt. Ezeknek az embereknek a halála teljességgel értelmetlen volt. A magyar katonák fogadására a vasútállomásra virággal és itallal kivonuló helybeliek a nagy örömükben a katonákat leitatták, és a zűrzavarban lövöldözés kezdődött. Két négyéves gyerek is meghalt: egy szerb fiú és egy magyar kislány. (Ők vajon kinek és mit vétettek?) Az áldozatok túlnyomó többsége golyó által halt meg, 11-en fejlövést kaptak. (Ez pedig egyértelmű kivégzést jelent, tehát szó sem volt „a felkelőkkel szembeni harcról” meg „fegyveres összetűzésről”, ahogy akkoriban a halál okát a halotti anyakönyvben feltüntették.) Még ugyanabban az évben elkezdték kitelepíteni a 3 szomszédos faluból a szerbeket. Mintegy 1500-at gyűjtő- illetve munkatáborba internáltak. És aztán következett 3 olyan év, amikor itt nem voltak szerbek, nem voltak itt semmiféle partizánok. 1944. október 8-án a Vörös Hadsereg egységei átvonultak ugyan a falun, de csak néhány katonájuk maradt itt, nem tudni pontosan, mi okból. Aztán 2 nappal később 10-12 zászlót lobogtató, lövöldöző lovas partizán is végigvonult a nagyutcán, hangoztatva, hogy Csantavér ismét felszabadult. Az elűzött szerbek akkor még nem tértek vissza, így logikus a kérdésfelvetés, hogy akkor kik voltak a gyilkosok. 1944 őszén ugyanis 48 áldozatunk lett. Azok nagy részét magyarok ölték meg. Az egykori óvoda épületében és a tűzoltólaktanya garázsában tartották őket fogva. Megverték őket, aztán pedig a kezüket dróttal összekötötték, a hónuk alatt pedig kötéllel voltak egymáshoz erősítve. Őket a Topolya és Bajsa közötti völgyben meg a szabadkai Zentai úti temetőben végezték ki. Az OZNA piszkos munkáját azok hajtották végre, akiknek már korábban valamilyen vélt vagy valós sérelmük volt a falubelijeikkel szemben.

Ha már eldöntötted, hogy nem fogod nyilvánosságra hozni az általad feltárt eseményeket, akkor nyilván neveket sem fogsz mondani. Marad az, amit otthon, a családban hallottunk azokról az időkről…

 -- Igen, így szeretném. Nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni, nem szeretnék felesleges vádaskodást. Talán annyit még hozzáfűzhetek, hogy sok ellentmondásra is fény derült, amikor az adatközlőktől az elkövetők kiléte iránt érdeklődtem. Akárhogy van is, a bűnösök listáját magammal viszem a sírba.

Szabó Angéla
A képen: Szedlár Rudolf csantavéri helytörténész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése