2013. december 10., kedd

Becsületvesztés(?)

„Jóságában, tisztességében, becsületében soha nem lehet legyőzni az embert. A rossz, a gonosz, a becstelenség, tisztességtelenség erői ideig-óráig felülkerekedhetnek, (…) de végérvényesen nem nyomoríthatják meg az embert. A jóság, az igazságosság, a tisztesség, a becsület igénye olyan mélyen él bennünk, oly szüntelen jelenvaló, hogy nem lehet olyan helyzet, nem lehet olyan dilemma, melyben ne tudna eligazítani bennünket, melyben ne lenne képes meghatározni egyedül helyes magatartásunkat. Lelkiismeret, ha tetszik szókráteszi hang ez, mely csendben marad, ha jót teszünk, de rögtön megszólal, tiltakozik, ha rosszra készülünk. Ettől van az, hogy a gazember mindig tudja, hogy gazember s ezért nem menthetjük fel a bűnössége alól.”
(Sánta Ferenc)

Az elmúlt hét egyik feltűnő híre a vajdasági magyar sajtóban az volt, hogy Pásztor István becsületsértés miatt beperelte a Délhír nevű internetes portált. Figyelemreméltó ez a végsőkig visszafogott és személyes hangvételűnek álcázott közlemény még akkor is, ha a pár soros bejelentés a médiumainkban körítés nélkül maradt. Simán leközölték a hírt (igyekeztek nem késlekedni vele, nehogy szó érhesse a sajtóház elejét), de a beharangozást semmilyen reagálás nem követte. A sztratoszférikus magasságból lezúdított „politikusi dörgedelem” oly impozánsan és oly tekintélyt parancsolóan állt meg egymagában is és magasodott a délvidéki magyar sajtó fölé, akár a Rio de Janeiró-i Megváltó Krisztus szobra a brazil tengerparton. Olyan volt ez, mint az Isten haragja. Vagy mintha csak az lett volna!
Kifelé, a nyilvánosság irányában sűrű csend övezte a bejelentést, pedig a szerkesztőségekben bizonyára hálás kis meghányni-vetni való témát szolgáltatott aznapra. Valamiért úgy képzelem, hogy az újságírók sűrűn egymás szavába vágva, egymást túllicitálva bizonygatták, hogy a VMSZ legelső emberének, a tartományi parlament elnökének, a Ház fejének és minden becsületes délvidéki magyar ember példaképének (ahogyan mindig, úgy most is) teljes mértékben igaza van, és nem győzték helyeselni ezt a salamoni döntését. Talán még azt is iparkodtak hozzáfűzni, hogy valójában nem is értik, miért késlekedett a karakán/karizmatikus politikus egy ilyen férfias lépés megtételével, merthogy már réges-régen az igazságszolgáltatás kezére kellett volna játszania az őt feszt csak kritizáló, alpári módon kifigurázó démoni délhíreseket. (Hogy majd a messze földön híres szerb bíróság karmai között híreskedjenek!) Az elnöki kesztyűfelvétel méltó folytatásaként pedig, amolyan gyógyhatású jóvátételként – mint a mesében, ahol az úr minden kívánságát leső száz szolga ijedtében százkétfelé szaladt –, máris futószalagon készülhetnek a talpnyalogató mélyinterjúk és az előremutató, zászlólengetős beszélgetések, csak azért, hogy minden hűséges sajtószolgának alkalma legyen bizonyítani a lojalitását, és ország-világ előtt tanúsítsák, olyan gazságsorozatra, mint a délhíresek, ők soha nem vetemednének. E bennfentesek persze azt is tudják, s ha kell, száz példán illusztrálják, hogy a becsület az tulajdonképpen a mindenkori politikus féltve őrzött leghatalmasabb kincse, amint az is szent meggyőződésük, hogy valóban lehetséges tisztességes módon politizálni. Sőt: csak úgy lehet, sehogy másképp. (Egyébként örülnék, ha nekik lenne igazuk, mert akkor az úri huncutság művelői számára lélekemelő és szívmelengető lehetne a politizálás, mi pedig nem lennénk folyton becsapva, elárulva, kifosztva és magyar csizma talpa alá taposva.)
Így viszont kis dolgokra ne vesztegessünk nagy szavakat: a politikusok esetében nem túl ildomos és kissé talán megmosolyogtató is (fennkölten, magasztosan, pátosszal) becsületről, becsületességről beszélni. És minél magasabbra kapaszkodott valaki a ranglétrán, ez reája vonatkoztatva (általában) annál inkább igaz. Persze a politikus is tisztán indul, csak idővel elpiszkolódik. Hagyja magát elcsábulni. Márpedig a pénz meg a hatalom – ez a mágikus páros, így együtt – ellenállhatatlan vonzerővel bír. Petőfi azt jegyezte meg a pénzről hajdanán, hogy olyan, mint a tenger, amelyben sok hajó elsüllyed: elv is, jellem is meg a becsület is. Ezért most inkább ne is bolygassuk a politikusi virtuális tisztességet és hagyjuk békén a balga becsületbecslést! Nézzük meg inkább, mi állhat a politikusi hiúsággal megfűszerezett önérzeteskedéses berzenkedés hátterében!
Így, éppen az emberi jogok világnapján, induljunk ki abból, hogy mindenkinek joga van, ha egyébre nem is, hát a morgolódásra. A morgás joga (ius murmurandi), szabadsága minden teremtett lényt megillet. Eötvös Károly szerint „A test is kiizzadja az ártalmas nedveket, a lélek is kiizzadja az ártalmas indulatokat”. És ennyi. Arra már nincsen szükség, hogy a politikus teátrálisan még el is játssza a makulátlanságában, patyolattisztaságában vérig sértett Ember főszerepét, ahogyan az emberszagú kisemberből az is természetes viszolygást vált ki, ha az őt imádni és dicsőíteni nem akarókat megpróbálja megleckéztetni. A politikai hatalmával, erőfölényével élve (vagy éppen visszaélve). És teszi ezt az után, miután már a fél (vagy az egész) életét – népszerűségre vágyó közszereplő lévén – közszemlére bocsájtotta, kirakatba állított. A kirakat előtt pedig időről időre megállnak a kíváncsi bámészkodók, akik között mindig akadnak olyanok, akik látnak is, nemcsak néznek. Amit pedig láttak, arról beszélnek is. (Velük szokott lenni a baj.)
Bár az elmúlt évtizedben még mifelénk is nagyot változott a (sajtó)világ, a politikacsinálók számára még mindig nehézkes a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás. Még nyilván nem szoktak hozzá ahhoz, hogy időnként őket is meg szabad szellőztetni és pellengérre lehet állítani. Alighanem túl sokat éltünk egy olyan korszakban, amelyben maximálisan védettnek és teljességgel érinthetetlennek számítottak. Aki pedig (ennek tudatában) akár csak egy ujjal is hozzájuk merészelt nyúlni, azt menthetetlenül eltakarították az útból.
A szakadatlan hozsannázáshoz szokott politikusi fül számára nyilván most is csak az számít kellemesnek és megnyugtatónak, ha ténykedését, a népért való fáradozását (nemzetféltését, nemzetmentését) vég nélkül csak dicsérik. Kötelezően tömény tömjénszagnak kell áradnia – kivétel nélkül – minden médiumból, egy sem lóghat ki a sorból, egy sem lehet más, a többinél különb. Ezt viszont csak úgy lehet elérni, ha a szabad véleményformálás felett szigorú hatalmat gyakorolnak, ha a tájékoztatási eszközöket éberen ellenőrzik és távkapcsolóval irányítják.
Nálunk sajnos nincsen sok sajtóház, így a politikai dominanciát úgyszólván gyerekjáték érvényesíteni. A helyzetet csak leegyszerűsíti, hogy a sajátos jegyeit, egyéni színeit, a maga évtizedes hagyományait, védjegyét őrizni/óvni próbáló médiumainkat – a szépen hangzó szoros, testvéri együttműködés malaclopó köpönyege alatt – kíméletlenül egységesítik. Amióta pedig a sajtóegyenruhánk divatkreátorai rákaptak arra, hogy az anyaországi adófizetők pénzéből sokkal kényelmesebb eltartani (és a szabadkai üvegpalotából távirányítóval működtetni) szinte a teljes délvidéki magyar sajtót, mintsem a pénznyelő, beképzelt Belgrádot molesztálni, nála „molimozni” minden nyavalyás dinárért, azóta még könnyebb dolguk van a vajdasági magyar újságírás eldrapposítóinak. Mondom ezt egy jó porció cinizmussal, és úgy teszek, mintha nem nyomasztana a mögöttes tartalom, az a keserű valóság, hogy ha Magyarországról nem pénzelnék, akkor nekünk gyakorlatilag nem is létezne saját sajtónk. (Márpedig csak terhel valakiket a felelősség azért, hogy ilyen mélyre jutottunk! Csak nem színtiszta becsületbeli ügyből hunytunk szemet e mérhetetlen rombolás és szándékos leépítés felett!)
A Délhír egy furcsa színfolt a médiapalettán. Egy új, szokatlan formájú ablak a világra. Az összképet tekintve semmivel sem rosszabb, mint az aktuálpolitikánk: azt tükrözi, azt veri, azt vetíti vissza. Persze a politika főszereplőire nem mindig a legelőnyösebbnek számító szögből hullik rá a fény és emiatt időnként eltorzul, besötétül a kép. Ezért viszont aligha lehet a fotóst meg az ő masináját hibáztatni. (Ami, aki nincs rajta a képen, az nem is ronthatja el a képet.)    
Szerintem az újságíró az nem pincér. Nem politikai hatalmasságok előtt alázatosan hajlongó, szivacsgerincű lakáj. Még akkor sem, ha merő kényszerből időnként alkalmazza is a József Attila-i praktikát, és az okos urak között el-eljátssza a bambát. Nem az a dolga, hogy füttyentésre meg csettintésre írjon, nem az a dolga, hogy a politikusok által kiválasztott és elképzelt témát a megrendelő szája ízének megfelelően elkészítse, tálcára rakja és egy széles mosoly kíséretében felszolgálja, és nem az a dolga, hogy utána pisszenés nélkül, fülét-farkát behúzva, lesse-várja a visszajelzést, a vállon veregetést meg a borravalót. (Elvégre az újságírónak meg az írott szónak is van becsülete!)
A Délhír internetes hírportál – ő tudja, hogy miért –, nagyon úgy fest, hogy nem akarja visszhangozni a VMSZ egydimenziós papagáj-pártpropagandáját. Helyette a maga útját járja. Időről időre beszól az ellenkezést/ellenvetést rosszul viselő politikusoknak, és ebbéli pimaszságában általában nem is ismer mértéket. Valószínűleg majd a saját kárán lesz kénytelen megtanulni azt, hogy az elemi, nyers, fenyegető erő nemhogy nem szerez, és nem teremt tekintélyt, hanem a már meglévőt is alaposan meg tudja tépázni. És ugyanez érvényes a mindenkori hatásvadász politikusra is. Tehát egy a kuckó a mackóval. Ha a választópolgárok hátán felkapaszkodott, többféle magas beosztásban trónoló tisztségviselő az ebül megszerzett hatalmát és a cinkos cimboráit hívja segítségül bírósági perrel való fenyegetőzése során, az is pillanatok alatt átcsaphat önmaga ellentétébe, és éppen a várt hatásnak az ellenkezőjét válthatja ki az emberekből.
Arról már nem is beszélve, hogy a presztízsjátszma végkimenetele akár már most előre borítékolható. Ugyanis a honi igazságszolgáltatás legfőbb ismérvének számító kettős mérce alkalmazása során – gondoljuk csak végig, hogy ebben a kényesen törékeny Pásztor kontra Délhír ügyben – vajon milyen mértékben lehet majd független és pártatlan a szabadkai bíróság és hogyan hozhat igazságos ítéletet, amikor már a kezdet kezdetén tudnivaló, hogy a vajdasági parlament jelenlegi vezetőjét, egy politikai párt ma is meghatározó emberét semmilyen (magyar–magyar) bírósági ügyben nem lehet, nem szabad és nem is fogják elmarasztalni. Egy ilyen kaliberű politikus nem veszíthet pert. Becsületében megbántott „magánemberként” sem. Ezért ha egy mód van rá, inkább nem is citálják bíróság elé.
Becsületkereső vándorútja során talán ezt kéne most tennie Pásztor Istvánnak is – ha a dühe már enyhült, a mérge már csillapodott –, még a tárgyalás megkezdése előtt visszavonni a keresetét. Mivel mostanában az égvilágon minden politikai sikert megszerzendő szavazatokban szokás mérni, azt hiszem, ő maga is több fullánkos kisdarazsat foghatna mézzel, mint ecettel. A halovány lánggal pislákoló pirruszi győzelem amúgy sem szokott sok örömet adni. Hát ezért szurkolok majd neki.
A Délhírnek meg azért, mert időről időre olyan írások is megjelennek általa, amelyeket egyszerűen csak élvezet olvasni. Ilyenkor csendben elkönyvelem magamban, hogy amikor a legutóbb is azt éreztem, hogy nincs már értelme az örökös széllel szembeni igazságkeresésnek, akkor megint kishitű voltam. (Kicsinyhitű, miért kételkedtél?) Ugyanis igazat mondani mindig jó. A hazugság meg amúgy is a gyengék fegyvere… Meg aztán dolgozik a netes újságnál egy péterrévei névrokonom is. Nem ismerem, de jól ír a gyerek. Kár lenne, ha elkallódna.

Szabó Angéla  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése