Kereszteket szállított Vukovárra egy óbecsei asztalosmester
Huszonkét évvel ezelőtt, Vukovár 98 napos ágyúzása és bombázása után a
kiégett fantomvárosban csak nehézkesen indult a helyzet rendeződése. Habár a
fontossági sorrendben a civil- és katonaáldozatok meg az elhullott állattetemek
eltakarítása szerepelt a legelső helyen, még hetekkel, sőt hónapokkal az ostrom
után is szörnyűséges látvány fogadta a városba merészkedőket. A horvátok igyekeztek a saját halottaikat
mielőbb eltemetni. A téglagyár udvarán gyűjtötték össze a fekete műanyag
zsákokba csomagolt hullákat, csontokat, emberi maradványokat, de ideiglenes temetkezési
helynek számítottak a parkok is, amelyekben hatalmas gödröket ástak. A hantolás
után azonban rendszerint megérkeztek a jugoszláv hadsereg katonái, akik
parancsra újra kiásták a tetemeket. Aztán megtörtént az is, hogy az ilyen
rögtönzött sírhelyeket szerb tömegsírokként mutogatták a külföldi újságíróknak.
A végsőkig kifosztott város hogyan is győzhette volna egymaga a
rendcsinálást?! Segítséget kértek. Például a vajdaságiaktól. Akkoriban az
ilyesmi egyáltalán nem számított csodának, hiszen mindenki tudta, hogy a
megszállt horvát területeken állomásozó hadsereget és a reguláris katonaság jobbkezét
jelentő, úgynevezett szabadcsapatokat is a bácskai éléskamrából látták el
elemózsiával. Innen szállították méretlenül és számolatlanul – az itteni
cégektől, magánvállalkozóktól elkobzott járműveken – a kenyeret, a húst, a
tejet. De talán még a bátorságfokozó stresszoldónak számító átkozatot, a
pálinkát is.
Nem sokkal a háborús csatazaj elcsendesedése után az éppen csak
összefércelt vukovári politikai vezetés segélykérő körlevelet intézett néhány
bácskai közművesítési vállalathoz, amelyben hullaszállításra alkalmas zsákokat,
koporsókat, fakereszteket és műanyag koszorúkat, virágokat kértek. Az óbecsei Trombitás László asztalosmester nem
csupán saját kézzel ácsolt kereszteket szállított a rommá lőtt városba, hanem a
szervezés körüli munkából is kivette a részét. Akkor ugyanis a közművesítési
vállalatban dolgozott, és onnan irányította a „gyűjtést”.
Föl tudja-e még sorolni, hogy
kiket sikerült megnyernie az ügy számára?
– Mindenre emlékszem. A legfontosabb temetkezési kelléket, a deszkakoporsót
Topolyáról szereztük be, az ottani gyárból. Persze rendeltünk hozzá szemfödelet
is annak rendje és módja szerint, ahogy az illik. A fakeresztek nálam
készültek, az itthoni műhelyemben. Mi ugyanis egy régi „asztalosdinasztia”
vagyunk. A kör alakú, fából készült koszorúalapra kötözött művirágokat a maszek
virágkötők készítették. Csak itt, Óbecsén volt legalább 4-5 koszorús abban az
időben, akikkel dolgoztunk. Vukovárról telefonon keresztül adták le a rendelést,
szinte naponta kértek valamit. Mi meg hetente jártunk át autóval, kamionnal –
vittük, amire szükségük volt. Később aztán az együttműködést sikerült
bővítenünk is, mert amikor már megkezdődött a városban a romeltakarítás,
gyakran kérték, hogy szerezzünk alkatrészeket meg különféle olajokat a
munkagépeikhez. Azok nagyon ínséges idők voltak odaát. Az emberek örültek, ha volt mit enniük. Még a
sírhantra helyezett kereszttel is spóroltak, eleinte ugyanis csak a legegyszerűbbet,
a legolcsóbbat rendelték. Később már készítettünk díszeset, faragottat is,
kívánság szerint.
Komolyan mondja, hogy fizettek
érte, és nem csupán „kénytelenek” voltak mindent úgymond adományozni?
– Amit megrendeltek, azt mindig ki is fizették.
Milyenek voltak az Ön számára az
első vukovári képek? Mit látott, amikor első ízben járt a városban?
– Amikor az első szállítmányt vittük, akkor még szó szerint füstölögtek a
házak, a romok. Persze a tévében már láttuk a vukovári pusztításról szóló
képsorokat, mégis egészen más volt a helyszínen, a saját szemünkkel látni azt
az elképesztő barbárságot. A tető nélkül éktelenkedő házakat, az elszenesedett
horogfákat, a csupasz kéményeket, az ég felé meredező romos, füstös falakat. Ha
benéztünk egy-egy találatot kapott, kiégett lakóépület ablakán, azt láttuk,
hogy a házat kifosztották. Csak elvétve maradt bennük bútor. Arról többször is
beszámoltak a frontról visszatérők, hogy hogyan is zajlott a rablás, a
fosztogatás. Legelőször a pénzt és az ékszert keresték, aztán vitték a
háztartási gépeket meg a festményeket, majd pakolták a bútorzatot, legvégül
pedig még az épen maradt ajtókat, ablakokat, vezetékeket is kicsupálták a
falakból.
Gondolom, akkoriban még Önök sem
járhattak-kelhettek szabadon a városban…
-- Csakis az előre kijelölt
útvonalon közlekedhettünk, noha rendelkeztünk olyan engedéllyel, amelyen ez a
szöveg állt: „Slobodno kretanje na teritoriji ratnih dejstava”. És persze
lépten-nyomon ellenőrzésbe botlottunk, legtöbbször a területvédelmisek
igazoltattak bennünket. Ez már akkor megkezdődött, amikor átkeltünk a Dunán.
Gombosnál például az UNPROFOR orosz katonái állták az utunkat, Erdődnél viszont
a benzinkutat Arkan emberei őrizték. Amikor már leesett a hó, akkor egy katonai
terepjáróval egészen a határátkelőig kísértek bennünket. Annyit láttunk, hogy
minden élettelen, az üzletek „zárva” voltak, a lakosságnak a katonaság osztotta
a kenyeret.
Meddig tartott ez a „gyászos”,
kissé morbid együttműködés a vukováriakkal?
– Sokáig. Amikor már rendeződött a helyzet, akkor szóltak, hogy nem
tartanak igényt a Bácskából érkező árura. Attól kezdve újra Obrenovacról
rendelték a temetkezési kellékeket, mint tették azt korábban is.
Távolabbi területre sikerült-e
eljutniuk a háború alatt?
– Volt még egy emlékezetes utam: a cég megbízásából a következő év tavaszán
Sisakra kellett mennem, hogy egy sorkatona holttestét hazaszállítsam. Hónapokon
át az ottani kórház hűtőházában tartották. Községünkből való magyar gyerek
volt, mindössze húsz éves.
Ő lesz az a fiú, akinek a szülei
még ma is félelemben élnek, és elzárkóznak minden nyilatkozattól. Ebben a
témában senkit nem fogadnak.
– Nem lep meg, mert valóban pokoli történetről van szó. Még úgy is, hogy az
igazságot arról, hogy hogyan, milyen körülmények között halt meg, valószínűleg
sosem tudjuk meg. A hivatalos verzió szerint a karácsony táján öngyilkosságot
elkövetett katonát nem kereste senki, nem ment érte senki. Egy francia
újságíró, amikor Sisakon járt, lefényképezett három holttestet: egy albán, egy
macedón és egy magyar kiskatonáét. A macedón szülők valamilyen úton-módon
értesültek a párizsi lapban megjelent fotókról, felismerték a gyereküket, és
elmentek érte. Amikor már hazafelé indultak a holttesttel, akkor értesítették
az itteni magyar szülőket. Rohantak volna ők is azonnal, csakhogy nem találtak
szállítót. Az édesapa két temetkezési vállalatban is kilincselt, de mindkét
helyen azzal utasították el, hogy életveszélyes bemenni a háborús övezetbe.
Sírt, könyörgött nekem, hogy segítsek, mire én igent mondtam. Ketten vágtunk
neki a nagy útnak gépkocsival. Egy katonai terepjáró haladt előttünk, egy
kamion meg mögöttünk. A családra való tekintettel nem részletezem a történetet.
El lehet képzelni, mi mindent élhettünk át, ha csak annyit mondok, hogy végül
Röszkénél hoztuk át a holttestet… A fiú temetésén is ott voltam. Nem felejtem
el, míg csak élek.
Szabó Angéla
(A képen: Trombitás László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése