Márton Attila már egy ideje eltűnt a délvidéki
magyar sajtóból. Pontosabban: csak kissé háttérbe vonult. Hiányát mégis
érezzük. Kertelés nélkül című állandó rovata megszűnt a
Vajdaság Ma internetes hírportálon és a rádiós belpolitikai helyzetelemzései
sem hallhatóak.
Pótolhatatlan veszteségként könyvelhetjük el,
amikor egy kitűnő tollú újságíró úgymond „hátat fordít a szakmának”:
visszavonul, elcsendesedik, hallgatásra kényszerül vagy épp csak hangnemet
vált. Aztán akad olyan is, akinek a hiánya nem múlik együtt az idővel, akit nem
pótolhat más. Senki más. Az én számomra Márton Attila ezen kevesek közé
tartozik.
Néhány hónappal ezelőtt azt mondta nekem, hogy
hosszas vívódás után hozott egy igen kemény döntést, egy időre alighanem szögre
akasztja a ceruzát, és él a felkínált lehetőséggel, elfogadja a fő- és felelős
szerkesztő-helyettesi állást a Vajdasági Televízióban.
A szívem szerint azt mondanám: hazudd, hogy a
részedről ez egy elhibázott döntés volt, és iszonyatosan hiányzik az írás, és
mint egy olyan embernek, aki általában szeret sokat beszélni, hiányzik a
rádiózás is. Ilyet mégsem mondhatok, ezért inkább azt kérdezem, hogy mit teszel
olyankor, amikor felgyülemlik benned a közölnivaló. Kenyéradó gazdáid ugyanis
feltételül szabták, hogy ezen a poszton távol kell magad tartanod a közügyekben
való megnyilvánulástól.
– Már nem is kényszer ez, hanem tudatos
„önmegtartóztatás”. A feladataim, szerintem, nem egyeztethetők össze azzal,
hogy továbbra is politikai kommentátorként is szerepeljek a nyilvánosság előtt.
Szakmai ügyekben viszont továbbra is nyilatkozom. Hiányzik, persze, a Vajdaság
Ma és a rádiós műsorok is. Szerencsémre, vannak még emberek, akikkel nyíltan
tudok beszélgetni, mármint a családon kívül is, őket untatom, vagy egymás
untatjuk azzal, ami kikívánkozik.
Az RTV nincsen irigylésre méltó helyzetben. A
pénztelensége, a leépítése szándékos és irányított. Már nem is új keletű.
Kívülről mi legfeljebb csak ennyit látunk. Te benne vagy, mélységeiben,
testközelből ismered a napi gondokat. Milyen helyzetet örököltél az elődeidtől,
és mi az, amin mielőbb változtatni szeretnél?
– Professzionalizmus, szakmai öntudat és
önbecsülés – ezt ismételgetem november eleje óta. a legnagyobb probléma,
természetesen, a Vajdasági RTV rendezetlen státusa. Nem repesek az örömtől, ha
az állami költségvetésből való pénzelést emlegetik, még akkor sem, ha azt
ígérik, hogy ez nem jelent majd hatalmi kontrollt. Van elegendő, földrajzilag
közeli példa, amely ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Pénz nélkül nehéz
motiválni hosszabb távon az embereket, habár azt ki kell mondani, hogy
elképesztő a hivatástudat, amely az itt dolgozók nagy részét hajtja. A
professzionális hozzáállás még a legsötétebb időkben is jellemezte a tévések és
a rádiósok egy részét. Amúgy, abszurd a helyzet, hiszen egyrészt tényleg vannak
fölöslegek, másrészt viszont káderhiány van. Néha egyazon részlegekben is.
A kisebbségi szerkesztőségeket bizonyára ugyanaz a
cipő szorítja és ugyanott…
– A kisebbségi szerkesztőségek két évtizeden át
tengődtek, küzdöttek a megmaradásukért a leépítésekkel szemben. Hasonló cipőben
járnak, de káderállományuk minősége, létszáma, a professzionalizmus szintje
igencsak eltérő. Egyes esetekben sziszifuszi munka a pallérozás, az alapvető
újságírási szabályok, a professzionális és munkaetika elfogadtatása.
Új emberekre van szükségük a kisebbségi
szerkesztőségeknek, de nem úgy, hogy az új munkatársakat, kollégákat
tiszteletdíjakkal és hasonlókkal „kecsegtethetik”. Ahhoz, hogy egy diplomás
ember idejöjjön és itt is maradjon, előbb-utóbb valamiféle stabil perspektívát
kell neki felkínálni.
Az elmúlt kilenc hónap során, amennyire tehettem,
belesegítettem abba, hogy több tévés kollégának, nemcsak magyaroknak, javuljon
a státusa, ám messze van ez még a kívánatos állapotoktól.
A két magyar nyelvű dolgozói közösség esetében mi
ad leginkább okot aggodalomra és milyen jobbításra számíthatunk?
– A jövőről nyilatkozni mostanság nagyon nehéz.
Szerintem a magyar szerkesztőségeknek lehet
jövőjük, ha engedik őket a szakma szabályaival összhangban dolgozni, és ha
biztosítják számukra a feltételeket. Hozzáteszem, sokkal jobb feltételeket,
mint a jelenlegiek.
A tévés helyzetet jobban ismerem a rádiósnál és bármiféle
idealizálás nélkül állítom, hogy a TV magyar szerkesztősége nagyon jó műsorokat
készít, hogy van a kollégákban akarás is, tudás is és az elmúlt két évtized
alatt, még a legnehezebb időkben is, amelyek nemcsak a kilencvenes évekhez
kötődtek, bebizonyították, hogy mernek együttesen szembeszállni a különféle
kisdiktátorokkal.
Napról napra közösen igyekszünk helytállni, eleget
tenni hivatásunknak, amennyiben ennek van látszatja, akkor annak örülök. Sok a
pozitív nézői visszajelzés, talán ez is élteti a tüzet a kollégákban, ha már az
anyagiak és a munkakörülmények olyanok, amilyenek.
Nem mellékesen, a rádiós kollégáknak mindig is
nagy köszönettel fogok tartozni azért, mert majd egy évtizeden át együtt
dolgozhattam velük. Hasonlóképpen a Vajdaság Ma tulajdonosának is.
Egyik interjúban említetted, hogy politikai nyomás
is nehezedik a médiaház kisebbségi szerkesztőségeire. A magyar kollektívák
esetében ez miben nyilvánul meg?
– A tévé esetében, a magyar szerkesztőség
viszonylatában az utóbbi kilenc hónap során ilyennel gyakorlatilag nem
találkoztam, ám – a kollégákkal együtt – szemtanúja és áldozata voltam
ilyesminek, több ízben is, nemcsak a kilencvenes években.
A rádió magyar szerkesztőségének viszonylatában
nem tisztem nyilatkozni, ám biztos, hogy ott sok minden függ attól, hogy ki
lesz a következő felelős szerkesztő.
Milyennek ítéled meg a délvidéki magyar újságírás
mostani állapotát, és hogyan látod az itteni újságírók helyzetét?
Azért kérdezem ezt, mert őrizem egy régi írásodat,
amely a Becsei Mozaik nevű lapban jelent meg, és amelyben nagyon
őszintén kifakadtál, az elkeseredettség meg a csalódottság hangján szóltál a
vajdasági magyar újságírók pártoskodásáról, szolgalelkűségéről, és arról, hogy
e téren sokkal romlottabb helyzetet tapasztaltál, mint amilyent korábban
elképzeltél. Akár úgy is fogalmazhatnék (mintegy utalva az egykori rovatod
címére), hogy megdöbbenéssel sommáztad azt, hogy igen nagy mesterei ők a
kertelésnek…
– A médiumok zöme politikai ellenőrzés alatt áll.
Nagy úr az egzisztenciális félelem, innen eredeztethetőek az alákérdezéses
„interjúk”, a megalkuvás, a köpönyegforgatás és a behódolás különféle
változatai. Vannak, akik ezt önként teszik, vannak, akik
kénytelenül-kelletlenül. Az olvasók, a hallgatók, a nézők tudják, érzik
mindenkiről, hogy mennyire vallja hivatásának az újságírást és mennyire csupán
kenyérkeresési lehetőségnek, vagy éppenséggel valamiféle politikai vagy
politika-közeli karrier lépcsőinek. Médiaszabadság annyi van, annyi lesz,
amennyit kiharcolnak maguknak az újságírók. Ám nincs jogom ítélkezni…
A közösség szó igencsak elcsépeltté vált és
gyakran valójában egy álca, amely mögé sok minden elrejthető. Meggyőződésem
szerint nincs egészséges, életképes társadalom szabad médiumok nélkül,
amelyeknek a szabadsága elsősorban a mindenkori politikai, gazdasági és egyéb
hatalomtól való szabadságban nyilvánul meg. A médiának, igen, a kisebbségi
nyelven tájékoztatónak is, a hatalom ellenőreként kell működnie, mert, ha nem
kérdez, kutat, szembesít a polgárok nevében és érdekében, akkor csupán
reklámfelület, méghozzá általában ingyenes vagy olcsó.
Végezetül azt sem bánom, ha (megint) füllentesz,
csak mondd azt, hogy hamarosan visszatérsz az igazi, a valódi újságíráshoz!
– Értem a kérdést, de hadd térjek ki egy kicsit
előle: a valódi újságírástól nem szakadtam el akkor sem, amikor középiskolában
tanítottam, sőt akkor nyitottam meg magam előtt olyan kapukat a médiaszakmában,
amelyek esélyt kínáltak, tapasztalatokat nyújtottak és talán valamiféle
ismertséget is. Ez boldog időszak volt az életemben – magántéren és szakmai
téren is. Rengeteg szeretetet kaptam és kapok manapság is a diákjaimtól,
igyekszem kapcsolatban maradni velük. Sokat tanultam én is tőlük, megedzett az
Iskola. Visszatérve kérdésedre, egyetlen hidat sem égettem fel magam mögött.
Szabó Angéla
2013. június 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése