2012. november 8., csütörtök

Az elfuserált magyar egyetem

VANNAK TÖRTÉNETEK, AMELYEKET NEM LEHET BEFEJEZNI, CSAK ABBAHAGYNI.

Ha volt olyan illúziója, hogy Vajdaságban létre lehet hozni egy magyar tannyelű egyetemet, akkor volt is mit feladnia. Márpedig Nagy Margitnak, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete vezetőjének volt. Dédelgetett álma is, meg felejtenivalója is. Persze ezen merész ötlete egyáltalán nem légből kapott volt, s nem is csak hiábavaló ábránd, hanem reális elvárás, valódi igény hívta életre. Egészen pontosan az, hogy az érettségizett középiskolásaink közül minél többen folytathassák majd az egyetemi tanulmányaikat a saját anyanyelvükön. (A Tartományi Oktatási Titkárság adatai szerint az Újvidéki Egyetemen két évvel ezelőtt összesen 1742 magyar nemzetiségű diák tanult.) Nem titkolt szándék volt az sem, hogy ezáltal a szokásosnál jóval kevesebben válasszák majd a sokkal népszerűbb főiskolai továbbképzést.
A szépen induló és boldog befejezéssel kecsegtető történet még a kilencvenes években kezdődött, de mind a mai napig nem kerül(hetet)t egy határozott kézzel odabiggyesztett pont a végére. Ennek a kiemelt fontosságú, virtuális felsőfokú tanintézményünknek a kalandos, de tanulságos ügye még mindig lezáratlan. Azóta sem dőlt el minden kétséget kizáróan, hogy lesz-e még valaha a Szegedi Tudományegyetemnek Szabadkán, a Budapesti Károli Gáspár Református Egyetemnek pedig Újvidéken kihelyezett tagozata, vagy sem. Ahogyan azt Nagy Margit a kilencvenes években Ribár Béla és Szalma József professzorral egyetemben, majd pedig 2010-ben a Református Egyház támogatásának birtokában – a maga módján --elképzelte.

Egyet Szabadkának, egyet Újvidéknek!

Az agilis pedagógus elgondolása szerint az általa megálmodott magyar egyetem székhelye Újvidék, illetve Szabadka le(hete)tt volna. De ha az idő tájt akad bennünk egy jó adag vállalkozószellem és hozzá egy porció merészség, akkor akár mindkét városunkban kifejlődhetett volna egy-egy egyetemkezdeménynek legalább a csírája. Természetes igény volt rá, és úgy látszott, hogy az oktatás beindításához nélkülözhetetlen anyagiak is valamilyen módon csak előteremtődnek. Meg a rajtoláshoz okvetlenül szükséges tanári gárda is összeáll. Hogy miért maradt mégis az egyik is, meg a másik is csupán egy „halva született ötlet”, az nem Nagy Margiton múlott. Egyáltalán nem. A pedagógusasszony mindig megtette a magáét. Ő mindvégig vétlen volt a történetben.
Ha viszont nem maga az ötletgazda volt az egyetemtelepítés kerékkötője, akkor vajon ki játszotta a történetben a fő fékmester szerepét? („Aki nem tart velünk, az egész biztosan ellenünk van!”-féle alapelven prosperáló délvidéki magyar közösségünk ellenséges viszonyainak ismeretében, azt hiszem, nem nehéz kitalálni.)
A tárgyalási folyamatokba (természetszerűen) egy idő után bekapcsolódott az úgynevezett hivatalos politika is. Nem a nagy szerb. Hanem a miénk. A kis vajdasági magyar. És amint az már nálunk lenni szokott, alaposan fel is kavarta az állóvizet. Giccsparádéba illő lenne, mégis szép lenne azt mondani, hogy a vajdasági magyar egyetem képzeletbeli hajójának vízre bocsátását népünnepély övezte, de akkor egy hatalmasat füllentenénk. Mert az igazság az, hogy már a bárka ácsolása körüli fejszecsattogás sem kecsegtetett túl sok jóval.

Akadékoskodás és gáncsoskodás  

A bölcsődétől az egyetemig magyar nyelven történő oktatás szent ügye legalább húsz éve jelen van egyfajta visszatérő (és fejbe kólintó) bumerángként a vajdasági magyar közösség életében. Csak éppen soha nem volt még együtt a megvalósításához szükséges politikai akarat és a kivitelezéshez szükséges elszántság. A naftalinból elővett és felforrósított témát, pontosabban a megálmodott majdani egyetem szükségességét és jelentőségét – legalábbis első látszatra – sem a politikai pártjaink, sem pedig a Magyar Nemzeti Tanács nem kérdőjelezte meg. Már-már teljes volt az egyetértés abban, hogy a létesítendő tanintézmény egy olyan hatalmas űrt fog betölteni, amellyel a hivatalos politikum évtizedeken át adósa volt a tartomány magyarságának. Csakhogy idővel kezdtek kiütközni az ellentétek az ötlet menedzselője és az úgymond ideológiai képviselet között. Volt idő, amikor éppen a legnagyobb magyar párt megmondóemberei hátráltatták az ügyet. Az MNT például úgy vélte, hogy Szabadkának is idomulnia kell az európai normákhoz, amelyek szerint pedig az számít elfogadhatónak, ha legalább félmillió lakosa van annak a városnak, amelyben önálló egyetemet kívánnak létrehozni. Nagy Margit hiába érvelt azzal, hogy Kárpátalján nem él több 150 ezer magyarnál, az ottaniak mégis rendelkeznek saját önálló egyetemmel. Az ő elképzelése szerint az anyaországi felsőoktatási intézmények kihelyezett tagozatai jelentették volna a legelő lépcsőfokot. Így például a Szegedi Tudományegyetem kihelyezett részlegéből fejlődött volna ki az évek során az észak-bácskai magyar egyetem. Amint kinevelte volna a kellő számú szakembert, máris a saját lábára állhatott volna.
Szaktanárokból már amúgy is aggasztó hiány mutatkozott az elmúlt időszakban. Egy közelmúltbeli alaposabb tanügyi terepszemle után napvilágra került, hogy az oktatási intézményeinkben dolgozó tanárok szakképesítése vészesen foghíjas. Akkor az derült ki, hogy a biológiát oktatóknak mindössze 12 százaléka rendelkezik a megfelelő végzettséggel. A kémiát előadóknak a 16 százaléka, a földrajztanároknak pedig a 19 százaléka dicsekedhet az elvárt oklevéllel. Egyedül csupán a matematikusok felének volt meg az a fajta szakképesítése, amelyet a munkahelyük megkövetelt. Lényegbeli változás azóta sem történt. Talán ha már a létesítendő magyar egyetem kezdeti fázisában sikerül a tárgyaló feleknek zöld ágra vergődniük, s annak eredményeként ma már legalább tíz esztendeje működhetne valamelyik tanintézmény, akkor valószínűleg a tanáraink szakképesítése is másfajta összképet mutatna.

Újra csatasorba áll…

Nagy Margit az elmúlt másfél évtized alatt számtalan bokszmeccset vívott a szépen hangzó önálló vajdasági magyar egyetem létrehozása ügyében. A csatározásokba pedig rendre bele is fáradt. Az elkeseredett harcot alighanem akkor adta fel, amikor az anyaországi illetékesek közölték vele, hogy őt nem tartják megfelelő tárgyalópartnernek, és kizárólag csak a Magyar Nemzeti Tanáccsal hajlandóak együttműködni.       

Nem bántad meg, hogy első nagy felindulásodban kiléptél, és ezzel talán veszni hagytad az egész ügyet is, meg a 15 át végzett munkádat is?

– Végül is nem hagytam abba. Csak csalódottságomban meg elkeseredésemben ezt mondtam.

Naiv kérdésfelvetés: sosem gondoltál arra (ha már egyszer csupán a politikai háttér/háttered hiányzott az ötlet mögül), hogy belépj a VMSZ-be? Hogy közelebb kerülj a tűzhöz. Hátha akkor gördülékenyebben haladt volna a magyar egyetem dolga…

 -- Nem hiszem, hogy annyira fontos lenne az én személyem, hogy a VMSZ vagy az MNT oktatáspolitikai álláspontját az ilyesmi befolyásolná. Szerintem máshol kell keresni az ő körülményeskedésük, gáncsoskodásuk gyökerét. Meglehet, hogy éppen az aktuális szerbiai politika iránti túlzott lojalitásban.

 Nem érte volna meg maga az ügy, hogy beáldozd magad ilyképpen is?

– Az én példaképem Jézus Krisztus. Nagyon messze állok az ő áldozatvállalásától, de Jézus sem válhatott a nagytanács eszközévé csak azért, hogy a célját véghezvigye. Kétezer év alatt rendkívüli emberek hatalmas áldozatokat hoztak azért, amit mi egyszerűen csak igazságnak mondunk. Sokan az életüket is áldozták érte. Természetesen nem hasonlítom magamat ezekhez. A lényeg: képtelen vagyok és nem is akarok egy bizonyos szint alá süllyedni. De hogy nem hagyom abba a küzdelmet, az biztos. Éppen most készülök írni az anyaországba Hoffmann Rózsa oktatásügyi államtitkárnak.

Én viszont már csak magamban morgolódom: hogy olykor min nem múlik egy egyetem sorsa, a franc sem gondolná…!

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése