2012. november 16., péntek

Füllentős vagy feledékeny?

A hét elején Magyarországra látogatott Szerbia köztársasági elnöke. Tomislav Nikolićot annak rendje és módja szerint igazi államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. Némi túlzással: gurították a lába elé a vörös szőnyeget, lesték-várták minden óhaját, és a kijelölt programnak megfelelően kísérgették egyik helyszínről a másikra. Anyaországunk kiváló vendéglátóként viselkedett. Ismételten tanúbizonyságot tett arról az eltökélt szándékáról, hogy Szerbiát tűzön-vízen át segíti bejuttatni az Európai Unióba, mert szent meggyőződése, hogy neki is ott a helye. Ez az inkább csak kényszerű betuszkolásnak tűnő erőlködés viszont meg-megizzasztja még a kemény csatározásokhoz szokott politikacsinálókat is. Mert a magyarok húznák-vonnák előre Szerbiát, az meg egyre csak hátrál, farol és folyton-folyvást visszafelé tekinget. Dél felé. Koszovó irányába.


A messziről jött ember

A vendégeskedő szerb államelnök lába nyomát az udvartartáshoz szorosan kötődő sajtó is hűségesen követte. Az újságírókat mintha elbűvölte volna a „messziről jött” ember „varázsa”. Ugyanis egymást túllihegve, túllicitálva áradoztak a két államelnök egekig magasztalt, már-már eszményi kategóriába emelt találkozójáról. Eszmecseréjüket a két szomszédos ország közeljövőjét illetően még a „bocsánat, hogy élek (és félek!)”-féle képet mutató vajdasági magyar médiában is történelminek nevezték. Jószomszédi viszonyról, felhőtlen kapcsolatról zengedeztek már hetekkel ezelőtt. Mégsem volt hatalmasnak mondható a meglepetés, amikor az épp csak bárányfelhős magyar égen váratlanul egy szerb villám cikázott végig. A naiv festőket is megszégyenítő módon idillikussá varázsolt magyar-szerb csendéletet a „messziről jött” belgrádi ember egyetlen kijelentésével egyetlen szempillantás alatt ripityára zúzta. Amit mondott, az maga volt a döbbenet. Knock out. Egy az egyben. Ahogyan a legendás sportriporter mondta egykoron: Mert ilyen nincs, és mégis van! És tényleg van. A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt. Amely szerint: a messziről jött ember azt mond (és azt is művel), amit akar…

A gesztustétel neve: botrány!

Az elnöki páros mítingjére már idejekorán előkészítették a talajt. A beszélgetés irányvonalát is felvázolták. A megvitatásra javasolt témák között volt két olyan is, amely igencsak érzékenyen érinti a vajdasági magyarokat. Az egyik az 1944/45-ös délvidéki magyar áldozatok előtti szerb főhajtás, a másik pedig a verekedés miatt 61 évnyi fegyházbüntetésre ítélt öt temerini magyar fiatal sorsa.
A közel nyolc és fél éve raboskodó fiatalok már évekkel ezelőtt kegyelmi kérelemmel fordultak a szerbiai köztársasági elnökhöz. Aki azonban sorra elutasította a kérvényüket. Az újonnan megválasztott elnök is alighanem folytatni kívánja az elődje gyakorlatát, hiszen a legelső ilyen jellegű beadványt ő maga is elvetette. A most 30 esztendős Máriás István (akit háborús bűnösöket is megszégyenítő módon l5 év börtönre ítéltek) még ez év márciusában folyamodott államelnöki kegyelemért. Tomislav Nikolić október elején meg is hozta a döntését. A kérelmet simán elutasította. Erről – igaz, hogy több mint egy hónapos késéssel, de -- értesítették az elítéltet, az ügyvédjét és a szüleit is. (Pontosan ilyen sorrendben.) Akik még ki sem heverhették a rettegett csapást, máris újabb megpróbáltatással kellett szembenézniük.

„Egy sokk és más semmi…

Újbóli felháborodásukat és elkeseredésüket a budapesti látogatáson tartózkodó politikus egyik hihetetlenül hangzó kijelentése váltotta ki. Az egyik ottani tévécsatorna esti műsorában azt nyilatkozta, hogy csak mostanában ismerkedett meg a temerini fiúk ügyével, de jóindulattal kezeli azt, és eddig még egyikük kegyelmi kérelmét sem bírálta el. (A tisztánlátás kedvéért: mind az ötüké ott sorakozik az asztalán. Mármint képletesen.) Ennélfogva tévesnek minősítette azokat a sajtóban megjelent híreszteléseket, amelyek a beadvány elutasításáról szóltak. Igen ám, csakhogy az érintettek részére megküldték az államelnök által ez év október 4-én aláírt dokumentumot, amellyel igazolni/bizonyítani tudják az elnöki elutasítás tényét. A hiteles dokumentum napvilágra kerültével és a sajtóban történő bemutatásával viszont már nem csupán a fejetlenség és a zűrzavar vált teljessé, hanem magának a köztársasági elnöknek a hiteltelensége is. (Akkor most aláírta vagy sem? Emlékszik rá vagy sem?) Ez a szerencsétlen megnyilvánulása viszont nagyon is sokat sejtető. Mi több: egyenesen árulkodó. Mivel akarva-akaratlanul, de mindenképpen bepillantást enged a legfelső szintű szerbiai politika kulisszatitkaiba. A szerencsétlen temerini fiatal(ok) esetének kezelése felvillantja azt is, hogy valójában milyen komolysággal intézik az itteni – már csak alig egy szakajtónyi – maradék-magyarság ügyét. Amely történet (levonván a keserű konzekvenciát) a magas beosztásban trónoló politikusok részéről nem is érdemel meg alaposabb tanulmányozást, odafigyelést. (De mindenképpen megér egy misét.)

… a vádam csak ennyi!”

Nikolić úr enyhén szólva is megbotránkoztató kijelentése nyomán elindult a találgatások lavinaáradata. Mi történhetett valójában? Túl sok variációt nem lehet felsorakoztatni. Az egyik lehetséges verzió szerint a köztársasági elnök aláírta az elutasító kérelmet, csak időközben megfeledkezett róla. Merthogy annak tárgya olyannyira jelentéktelen becses személye számára, hogy egy-két másodpercnél tovább nem is tartotta érdemesnek az üggyel való bíbelődést. Ezért villámgyorsan át is helyezte a kobakjának a „sürgősen törlendő és felejtendő dolgok” címkével ellátott „fiókjába”. A süllyesztőben pedig az elmúlt egy hónap alatt szépen eltűnt. Egy másik lehetséges magyarázat: igazából nem is nézte meg alaposan, hogy mit firkantott alá. A szokásos napi taposómalom rutinja szerint az ügyintéző beosztottjai (akikben nyilván feltétlenül megbízik) az orra alá dugtak egy papírost, ő meg ellátta azt a kézjegyével. Nagy eset, mondhatnánk, hiszen naponta bizonyára tucatszám sorakoznak az asztalán az elnöki láttamozásra váró akták, papírlapok. Aznap ez is csak egy volt a sok közül. Ki emlékszik rá?! Aztán: még milyen ideológiai kaptafára lehetne ráhúzni ezt a szörnyen elbaltázott történetet?  Meglehet az is, hogy nem hagyta jóvá a kérelmet, hanem visszadobta, de időközben rájött, hogy rosszul időzítette annak elvetését. Hiszen mindez éppen a budapesti látogatást megelőzően történt, ahol viszont valamiféle gusztustételt vártak tőle a vendéglátói. (Legalábbis a szépen vasalt, jól fésült hivatalos verzió szerint.) Ennek azonban elég csekélyecske a valószínűsége. Mert egy ilyen legfelső szintről érkező, hatlövetűből leadott kapitális elnöki baklövés hatalmasat képes durranni egy normálisan működő országban. Akár még a bársonyszéket is megingathatja a politikus hátsója alatt. Nálunk persze nem. Mi nem olyan ország vagyunk… Azt már igazából végig sem merem gondolni, hogy mi van akkor, ha magát az elnök urat is galád módon felültették. Ha más valaki bírálta el helyette Máriás István kérelmet. Ha az élethalált osztó aláírását hamisították. Ő meg esetleg a saját szemével mégcsak nem is látta a neki címzett beadványt. Ez esetben csak reménykedni tudok abban, hogy egyetlen magyar nemzetiségű aktatologató sem dolgozik az államelnöki kabinetben. Mert könnyen meglehet, hogy a gaz elkövető gyorsan megjelenik a temerini fiúk ötágyas börtönszobájában tizenegyedik cellatársként.

„Tudod, hogy nincs bocsánat…”

Talán nem túlságosan erős a túlzás: államelnökünk Budapesten tett észbontó kijelentésével nem is lenne érdemes foglalkozni, ha történetesen nem kapcsolódna szorosan öt magyar fiatalember életéhez jó néhány magyar család személyes tragédiájához, és ha nem vetne sötét árnyékot valamennyi Vajdaságban élő magyarra. Való igaz, hogy ezzel az emlékezetes „mutatványával” a köztársasági elnök nem kevesebbet tett, mint hogy meghazudtolta saját magát. Egyik szavával agyonütötte a másikat. Mást mondott, mint amit cselekedett. Annak éppen az ellenkezőjét tette. És még csak egy leheletnyi kis dorgálást sem kap érte. Barackot sem nyomnak a fejére. És nem is csavarintanak egyet a fülén. A dolgok jelenlegi állása szerint nem is kérnek azonnali hivatalos tájékoztatást, magyarázatot, nem követelik az eset azonnali kivizsgálását. Sem nálunk, sem az anyaországban. Ami pedig egyszerűen felfoghatatlan.
Történik mindez csak azért, mert egy köztársasági elnök mindenható és érinthetetlen.
Az érem másik oldalával szinte senki sem törődik. Még az évek óta tartó gyötrődésükben, még a mélységes fájdalmukban is megalázott szülők érvei, szempontjai sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy legalább innentől kezdve méltó módon kezeljék, és mielőbb lezárják a temerini fiúk ügyét. A hozzáállás mit sem változik: tűrjék, viseljék el és éljék túl!  Elvégre eddig is ezt tették. Egyebet ne is várjanak! Mert nem lesz se politikusi becsületszóra mondott „elnézés”, se köztársasági elnöki „sajnálom”, se pusztán emberi (Emberi!) bocsánatkérés… De miért is lenne? Elvégre sohasem a gyengék kérnek bocsánatot, hanem a jók. (Csak eddig még nem jutott el a fejlődésben a gőgös szerbiai hatalom, ezért ezt nem is tudhatja.)
Kirakatba való minta- és iskolapéldája lehetne ez a mostoha kisebbségi sorsban gyökerező legújabb lélekfacsaró történetünk az örökösen kettős mércével méricskélő Szerbiában annak, hogy egyeseknek mindent szabad, mások számára viszont semmi sem engedélyezett. Az ügyből mégsem lesz hetedhét országra szóló botrány. Nem lesz sem magyarázatkövetelés, sem pedig számonkérés. Egy-két nap, és elcsitul a morgolódás. Ezt az előkelő nevén vadonatúj szerb gesztustételnek nevezett felháborító és ép ésszel fel nem fogható skandalumot is, mint egy soron következő újabb keserű pirulát, egykönnyen lenyeletik velünk. (Amíg csak a szánkat tátjuk.)  És kéretik a mosolyt is hozzá. Hiszen az elnök, az elnök. Amit kinyilatkoztat, az szent és sérthetetlen. Illik megtanulni egyszer s mindenkorra.
Nagyon úgy fest, hogy egyelőre kénytelenek vagyunk beérni a Magyar Külügyi Intézet munkatársának a kijelentésével, amely szerint mindössze annyi történt, hogy Tomislav Nikolić „nem bontotta ki az igazság minden részletét”.  Azt hiszem a temerini Csorba Béla már réges-régen kibontotta, és meg is fogalmazta azt, ami ránk, vajdasági magyarokra és a magas rangú szerb politikai vezetőre is tökéletesen ráillik: „Mindenki hülye, csak ő a helikopter!” S ha most újra ezt mondaná, igazat adnék neki…

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése