Van nekem egy réges-régi
dilemmám. Arra vonatkozik, hogy valójában ki is az, aki egy kicsikét gaggyant.
Ez a mi nyomorba süllyedt Szerbiánk – de úgy, ahogy van, en bloc –, vagy pedig
mindazok, akik ebben az országban egészen a haláluk napjáig – talpig hűségben –
megmaradnak? Amikor minden józan, egészséges logikának ellentmondó történeteket
hallok, ehhez a végérvényesen még eldöntetlen kérdéshez rendre
visszakanyarodom.
Az élet alighanem úgy akarta,
hogy egyetlen nap leforgása alatt két, egymástól teljesen független, a
furcsaságok egész tárházát felvonultató esetről szerezzek tudomást. Két idős,
beteg, ágyhoz kötött asszony végtelen kiszolgáltatottságáról. Ami közös a
kettejük történetében az az, hogy miután már több ízben is megjárták,
végigbarangolták a honi (látványosan, lezüllesztett) egészségügy szabadkai
útvesztőjét, a minden egyes új nap elkezdéséhez szükséges éltető remény végérvényes feladására kényszerültek. Mert kíméletlen, ellenvetést nem tűrő és
embertelen/érthetetlen módon a helybeli szakorvosokból álló illetékes bizottság
olyan döntést hozott, hogy egyikük sem jogosult az úgynevezett betegápolási
illetmény megszerzésére. Egészen konkrétan úgy szól a magvas, egyetlenegy
mondatos szakszerű, de szűkszavú indoklás, hogy: „Nincsen szüksége ápolásra.”
Döbbenet…
Hétköznapi nyelvre lefordítva ez
annyit jelent, hogy a házi ápolás megfizettetésére pályázó illető igenis KÉPES
ellátni saját magát. Egyes-egyedül. Nincsen szüksége semmiféle gondozóra,
tutujgatóra, gyámolítóra, nem szorul senkinek sem a segítségére. Sem a
családtagok, sem pedig idegenek, alkalmazottak részéről. És punktum. Ez ellen
nincsen apelláta. Még akkor sem, ha az
efféle – haszontalan, csapnivalóan bitang – törvényeket és parancsolatokat nem
maga Mózes apánk véste kőbe. Hanem valamiféle arcpirítóan törpe erkölcsű
erkölcsi törpék. Szél ellen pedig köztudomásúan nem lehet…
A hetvenes éveiben (majdnem azt
mondtam, hogy: járó, pedig járásképtelen, ágyhoz kötött) tengődő/vergődő
asszony esetében teljesen felesleges erőlködésnek és időpocsékolásnak bizonyult
a felkért ideggyógyásznak és a kórházi pszichológusnak a szokványos leletekhez
csatolt szakvéleménye. Ahogyan a szigorúan megkövetelt és idejekorán elvégzett
különféle vizsgálatok, laboratóriumi elemzések végeredményei is. Mindez csak
annyit ért, mint az üres górén a tető.
Egyetlen határozott mozdulattal minden-minden begyűjtött papírost
„lesöpörtek az asztalról” a kijelölt orvosi bizottság tagjai. Minden
valószínűség szerint a perc töredék része alatt hozták meg a rigorózus
döntésüket. Mert azt csak kötve hiszem, hogy kimerítő, vérre menő vitát
folytatnának egy-egy felülvizsgálandó eset, egy-egy elbírálásra váró kérelem
kapcsán. Efféle aprólékos munkára bizonyára még az alapvető követelménynek
számító időből sincs nekik elegendő, nemhogy körültekintő, minden egyes
miniatűr mozzanatra, sasszemet igénylő aprócska bejegyzésre kiterjedő
vizsgálódásra. Két(el)kedő alaptermészetemből kiindulva én inkább hajlok afelé,
hogy nagyüzemi sorozatgyártásban, futószalagon, leginkább csak színtiszta
rutinból születnek meg a végérvényes döntések.
Szemrevételezés…
Az esetenként akár egy vaskos
iratmappát is degeszre töltő leletgyűjtemény (mint nagyon is kézzel fogható
„tárgyi bizonyíték”) láttamozása mellett – a fehér köpenyes társadalomban
alapkövetelménynek számító pragmatizmus nyomán – a szembesítéses megoldáson
alapuló szemrevételezést is igen magas hatékonysággal alkalmazzák. Ez abban
nyilvánul meg, hogy a rigorózus orvosi bizottság elé citálnak minden egyes
(házi ápolás „ürügyén” a társadalombiztosítótól egy szerényebb összeget remélő)
pácienst. Kivétel pedig nem létezik. Járó beteg, ülő beteg, fekvő beteg, súlyos
beteg, halálos beteg – ez mind egyre megy. Nincsen lacafacázás. Vagy a saját
lába viszi, vagy a család gépkocsija, vagy a mentőautó. Kinek-kinek a
szerencséje szerint…
Azt hiszem, arra is érdemes
néhány szót vesztegetni, hogy miként is zajlik ez helyszínen történő
villámgyors állapotfelmérés. (Nem csupán azért, mert végtelenül tanulságos.
Sokkalta inkább – magára a nagy kezdőbetűs Emberre nézve – az egyenesen
szégyellnivaló, sőt a zsigerekig megalázó módja/volta miatt.) A helyszín pedig
a TB épülete, a folyosó, az orvosi bizottság irodája, vagy éppen az utca. A
módozat esetről esetre variálható. A súlyosbító körülmények megléte folytán.
Akinek történetesen nem az alsó végtagjával van baja, az szépen bebattyog a
(mifelénk csak úgy titulálják, hogy „komiszió” elé) a saját lábán. Akinek
nehezére esik a járás, azt tolószékestől gördítik a nagyérdemű „tanács” elé. Az
igazán nehéz, kirívó esetekkel viszont általában kivételt tesznek a doktorok.
Esetükben ugyanis ők maguk járulnak a beteg páciens színe elé. Nem várják meg,
hogy hordágyon szállítsák be (és a kíváncsi tekintetek kereszttüzében még
tegyék is közszemlére) a szerencsétlent, akinek amúgy is van éppen elég baja.
Leginkább azt a bevett
gyakorlatot alkalmazzák az orvosok, hogy ketten közülük kimennek az utcára, az
épület elé vagy pedig a szomszédos kis mellékutcába, és ott érdeklődő
tekintettel bekukkantanak az autóban várakozó (ülő vagy éppen fekvő)
delikvensre. Kedvező bolygóállás, na meg szép idő esetén tán még egy
gyógypillantást is vetnek reájuk. Esetleg küldenek feléjük némi pozitív
energiát. Vagy legfeljebb csak megreszkíroznak egy leheletnyi halovány mosolyt. (Hátha az majd segít. Ha nem is lendít
látványosan a beteg állapotán, de legalább majd segít elviselni a hamarosan
bekövetkező elutasítás keserűen kijózanító tényét.)
Gyalázat…
Mi elmés dolgot lehetne még ehhez
hozzáfűzni? Azt hiszem, ez magáért beszél. Hogy mélységesen megalázó-e a
parkolóban veszteglő gépkocsiban dekkolva (télen, nyáron egyaránt) lesni-várni
a sorsfordító mozzanatnak hitt, mindössze pár pillanatnyi odafigyelést igénylő
szemrevételezést? És majd attól a néhány másodpercnyi „összenézéstől” remélni a
kérelemhelyeslő, pozitív elbírálását? Az. Megalázó. Lealjasító. Sőt:
felháborító. Huszonegyedik századi emberhez mindenképpen méltatlan.
Arról nem is beszélve, hogy
micsoda égbekiáltó igazságtalanság már maga az a megfellebbezhetetlennek és
megmásíthatatlannak tűnő tényszerű megkötöttség, hogy kizárólag csak az a
rászoruló jogosulhat a házi ápolás megfizettetésére, aki kap valamiféle
nyugdíjat. Aki viszont földi élete során
nem szerzett nyugdíjjogosultságot, az vessen magára! Az ebben a felemás támogatási rendszerben már
a startvonalnál eleve hátrányosan megkülönböztetettnek és kirekesztettnek
számít. Egyszerűen még elméleti esélye sincs arra, hogy ily módon némi
kosztpénz-kiegészítő összegecskéhez hozzájusson. Azt egyszerűen a sorsára
hagyják. Találja fel magát, ahogy tudja.
Már jó ideje tartja magát az a
sarkos megállapítás, hogy a megszigorított követelmények miatt tulajdonképpen
csak azok számára térítik meg a házi ápolás költségeit, akkor már „meghaltak”.
Mert amíg csak halványan is pislákol/pilácsol bennük az élet lángocskája, addig
szép kevés reményük lehet ilyesmire. Régebben köztudott volt, hogy kinek, mikor
és mennyit kell – megelőlegezett hálapénz formájában – csúsztatni ahhoz, hogy
az ügyük egyáltalán elmozduljon a holtpontról. A krónikus információhiányban
szenvedő kicsinyke kis vajdasági magyar ember számára ma már ez sem ilyen
egyértelmű…
Kiborulás…
Esettanulmányozásom másik
szereplőjét már legalább egy évtizede ápolják. A férje is, a lánya is, meg egy
fizetett besegítő is. Súlyos mozgásszervi és idegrendszeri panaszai miatt
gyógykezelik. Az ugyancsak rámenős és szinte minden követ megmozgató családnak
azonban mind a mai napig nem sikerült kicsikarnia a hazai egészségügyi alaptól
az őket joggal megillető – huszonnégy órás felügyeletet és állandó készenléti
állapotot igénylő – házi ápolás költségeit. Pedig már minden létező
(fellebbviteli) lépcsőfokot megjártak, minden illetékes hivatalt
végigkilincseltek. Az eddigiek során regisztrálható eredmény: egyenlő a
nullával. De – mentségükre és dicséretükre legyen mondva – még mindig nem adták
fel a teljesen értelmetlennek látszó maratoni, never endig-féle levelezést, az
idegtépő aktatologatást és a különféle hivatalokkal való hadakozást,
lélekvesztést. Valamiben még mindig bíznak.
Miután a napokban újfent
megalapozatlannak találták és elvetették a kérelmüket, a családfő most úgy
döntött, hogy merő kényszerűségből taktikát és harcmodort vált. Egyszer s
mindenkorra véget vet a szerbiai egészségügy velük való packázásának. Nem lesz
több kilincselés, kuncsorgás, „molimozás”, kilométerszám levélgyártás, mert
majd maga veszi kézbe az ügyet. Azt tervelte ki, hogy egy gyenge pillanatában
személyesen fogja felkeresni illetékes elvtársat a Szerbiai Egészségügyi
Minisztériumban. Hóna alatt az évek során összegyűlt tekintélyes mennyiségű
papírköteggel. S ha bejut hozzá, egyszerűen beborítja vele őkelmét. Elhalmozza
vele. A fejére meg a lába elé szórja. Előtte azonban behorpasztja az
íróasztalt. Utána meg ráborítja.
Én mindenesetre szurkolok neki. Csak sikerüljön!
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése